istenek-otthona

Beavatási oltár

Sötét, nyirkos folyosón lépkedek. Fényt csak a kezemben pislákoló fáklya ad. Egy hatalmas terembe érek. Eddig sosem járhattam a templomnak ebben a részében. Körben fáklyák, de így is csak félhomály van, a terem teteje a sötétségbe vész. 

Odalépek a középen álló kőemelvényhez. Leginkább egy szarkofágra emlékeztet, csak annál magasabb. Oldalát festett képek díszitik, tetején gondosan összerendezett szövetek. Leírták nekem előtte, így tudom, hogy ez a beavatási oltárom. Mezítelenre vetkőzöm, a ruhámat az oltár mellett álló tűzkosárba vetem. Néhány pillanat múlva nagy lánggal ég, és fényénél jobban megszemlélhetem a termet, miközben az oltár tetejére fekszem. A kő kifejezetten hideg, reszketni kezdek, magamra húzok pár szövetet.

A terem falain festett képek sokasága. Istenek felemelkedésének és bukásának, örök küzdelmének történetei színes szimbólumokba töltve. Eszembe jutnak tanítóm szavai: ők mi vagyunk. Gondolataink túllépve szűk testi burkunk korlátain formát öltenek a láthatatlan világban. A hasonló gondolatok egymásbaszövődbe isteni erőket formálnak. Belőlünk táplálkozva jönnek létre, de többek, mint az őket alkotó gondolatok összessége. Önálló életet élve áramlanak hatalmas láthatatlan folyamokként, visszahatva minden élőre. 

Ha az esőre gondolok, vagy a Nílus mellett sétálva a felkelő napkorong fényében a leveleken csillogó vízcseppeken gyönyörködöm, Tefnut istennőt táplálom. Ő minden gondolatunk és érzésünk, ami az esőhöz, párához kapcsolódik. A természet csodás egyszerűséggel és nagyszerűséggel működik. Semmi sem veszik kárba, még az aprócska, eldugott gondolat és részévé válik az egész körforgásának. 

Halandók és istenek

Nincs miért félned attól, amit isteneknek nevezünk – folytatta a tanítóm. Nem uralkodók ők és nem rosszakaróink, hanem játszótársaink az életünkben. Bármikor segítségül hívhatjuk őket. Ami annyit jelent, hogy gondolatban összekapcsolódunk e gondolatőrző hatalmasságokkal, és megláthatjuk mindazt, amit ember valaha gondolt és érzett az élet egy-egy fontos területével kapcsolatban. Amire a legtöbbet gondolunk, abból formálódnak a legerősebb és leghatalmasabb istenek. Így kötődnek egymáshoz, hatnak egymásra halandók és isteneknek elnevezett, halhatatlan gondolatformák.

Az emberek többsége már csak a formát látja, az arcot kapott istent, nem ismerik és nem értik gondolataik teremtő erejét – intett a tanítóm. Tőlük függetlenül létező hatalmaknak hiszik az isteneket, és ez tölt el sokakat félelemmel. 

A tanítóm szavaira gondolva behúnyom a szemem, az istenek színkavalkádját már nem a terem falain, hanem magamban látom. Mozdulatlanul fekszem, ki tudja mióta. Éveken keresztül gyakoroltuk felkészülve a beavatásra, hogy akár napokon át is képesek legyünk testünktől elvonatkoztatva befelé figyelni. 

A Segítő

Egy pillanatra összerezdülök, amikor egy kéz érintését érzem a karomon, pedig tudom, hogy ez be fog következni. Megérkezett beavatásom segítője. Nem szabad látnom, az érintését kell figyelnem. Finom illata óhatatlanul belém ivódik, a templom virágba borult kertjének illatát idézi. A segítő minden érintése a bennünk élő isteneket szólítja meg. Így tanultuk. Kíváncsian várom, ez mit jelent.

A segítő kéz végigsimítja az arcom. Újra ott vagyok a templom kertjében. Micsoda mennyei illat! Minek lehet ilyen fenséges illata? A tekintetem leragad a kert taván úszó lótuszvirágon. A kép megigéz, nem tudok szabadulni tőle. Szemügyre veszem a leveleit, virágának belsejét. Mindent egyre nagyobb képként látok, mintha húzna magába a lótusz belseje. Csak egy rövid pillanatra észlelem közben, hogy a segítőm már nem csak a kezével érint. Teste fölöttem hullámzik, forró lehellete égeti az ajkaimat. Belezuhanok a lótusz virágába. Egy részem azt gondolja, most majd csobbanást hallok és a tó vize vesz  körbe. De nem. 

Tűztenger

Ré bárkáján állok. Ez jó, gondolom, ennek kell történnie a tanítások szerint. Keresem a bárka révészét, de senkit sem látok. A sötét égbolton hajózok, a távolban csillagok fényei pislákolnak. A sötétséget váratlan fény szakítja félbe. Furcsa égig erő épületek között suhanok, amelyeknek ezernyi ablaka a felhőket tükrözi. A házak közötti utakon megszámlálhatatlanuk sok ember tolong. Mások zárt fedelű szekerekben ülve haladnak libasorban, de nem nincsenek előttük lovak vagy más igavonó állatok. Sosem láttam hasonló világot. Ré bárkája az időtlen térben hajózik – szerepel az ősi írásokban. A méhkas zsongásához hasonló képet éles villanás szakítja félbe. Tekintetemet önkéntelenül is félrerántom. A fényvillanást tűztenger követi, amely beborítja a házakat, utakat, embereket. A város fölött gomba alakú felhő formálódik, miközben hangosan zugó szerkezetek repülnek az égen.

Közös Ég

Riadtan figyelem a gyorsan változó képeket. Valaki megérinti a vállamat. Hátranéznék, de nem tudok mozdulni. Ne félj – mondja egy megnyugtató női hang. Az idők kezdete óta a belső képeink formálják a világot. Mielőtt bármi testet ölt és láthatóvá válik a halandók világában, itt, a Közös Égben születik meg. Isteneknek nevezett ősi eszmék küzdenek, hatnak, formálják egymást – általunk, értünk és bennünk. Itt van mindennek a kezdete és ide tér vissza minden, amit gondolunk, érzünk, vágyunk és álmodunk. A Közös Ég az együtt álmodás, az együtt érzés és az együtt gondolkodás világa. Önmagában minden esőcsepp kicsi és jelentéktelennek tűnő. De egymáshoz kapcsolódva hatalmas tengereket és égboltokat alkotnak, életet adnak és életet vesznek el. A Közös Ég az egymáshoz kapcsolódó gondolatok tengere. Az istenek pedig áramlatok ebben a tengerben… Majd megérted, most utadra engedlek. Az Ég legyen veled.

Levegő után kapkodva nyitom ki a szemem, a testem megfeszül. Egy mosolygó szempár néz le rám. De csak egy pillanatra, és már suhan is tovább, testének körvonalai egybeolvadnak a terem sötétségével. 

Köszönjük, ha megosztod.