kozos-eg-gyokerek

Az ember megállíthatatlanul száguld az önpusztítás szakadéka felé, hiába követik egymást egyre sűrűbben a figyelmeztető táblák. Ne tedd, mert halált okoz. Mégis csináljuk mindazt, amiről tudva tudjuk, hogy közelebb hozza hozzánk a szenvedést, a végső lélegzetvételt. 

Fura egy faj az ember. Vannak, akik küzdenek a természetért, és közben gyűlölik a saját fajtársaikat, főleg, ha nem egy hajóban eveznek. Vagy pont ellenkezőleg, harcolnak az emberekért, a szabadságért, egyenlőségért, de közben átgázolnak a természeten. Néha megtalálják az egyensúlyt, és mindkettőért síkraszállnak; egy cigarettával a kezükben, vagy depresszióból depresszióba zuhanva. 

Miért ilyen nehéz megtalálni a békés harmóniát az én, a mi és a természeti környezetünk között?

Mert nem értjük és érezzük az életet, így nem találjuk benne a helyünket sem. Sodródunk, illetve inkább sodornak bennünket: az ösztönös vágyaink, a hitrendszerünk, a traumáink-félelmeink, a neveltetésünk gátjai, a környezetünk elvárásai, amit tudni vélünk a világról. Csapódunk jobbra-balra, mint a pingponglabda az ütők között, és próbálunk nem alámerülni az alattunk háborgó sötét vízben.

Te is a boldogságot keresed?

Boldogság-hajhászó világban élünk. Keresve valami megfoghatatlant, ami békét ad a nyughatatlan lelkünknek és megbirizgálja a boldogsághormonjainkat. Szeretjük megkérdezni: boldog vagy? Holott mindenkit más tesz boldoggá. Kit a család, kit a szerelem-vágy, kit az autója-motorja, kit a munkája, kutyája, macskája, a testmozgás, a saját tükörképe… Újabban már egy mobil telefon, laptop vagy játékkonzol is lehet boldogság forrása, van, akit az evés vagy a drog tesz azzá. Látszólag…

A gyerek felnő, a család szétesik, a szerelem elmúlik, az autó tönkremegy, a macska a másvilágra költözik, a tükörkép megcsúnyul, a drog hatása elmúlik… a boldogság tovaszáll. Így hát keverjük életünk boldogság-vágyait, mint a kártyalapokat az asztalnál. Család mellett szerelem, munka után drog, az autóba kutya, az ágyba macska, kondi után étterem, szelfi és cset.

Repülünk a menyországba, aztán alázuhanunk a pokolba. A gondolkodó ember pedig eljut arra a pontra, ahol megkérdezi magától: ennyi lenne az élet? Új utakat keresünk, valami látszólag fontosabbat, mélyebbet, mint mi magunk. Jöhetnek az ideológiák, izmusok, vallások: mindent a nemzetért, a hitért, a tudományért, az állatokért, a Földért, az istenünkért. 

A Látók

Időnként felbukkannak a mélybe látók, a gyökereket értők, akik elmondják: az élet több, mint amit látsz, több, mint az anyag, amiből vagy, ami körbevesz. Pusztába kiáltott szavak, két generáció után már senki sem érti az eredendő üzenetet, elvész a lényeg. Lesz belőle ideológia és hit, szűkre szabott keretrendszer, aminek édeskevés köze van ahhoz, amit a tanító közvetíteni szeretett volna.

“Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.” Mt. 19, 13-15

Két olyan mondat a Bibliából, amibe rendszerint beletörik a teológusok, papok bicskája, ha értelmezni próbálják. Pedig ez egy nagyon kemény állítás, ami semilyen kivételt nem tartalmaz. Több mint 2 milliárd keresztény teper azért az ideáért, hogy menyországba jusson, és itt Jézus megfogalmaz egy feltételt, ami fölött a hívek hajlamosak átsiklani: legyél olyan, mint a kisgyermek. 

Egyes teológusok úgy interpretálják Jézus szavait, hogy a gyermeki ártatlanságra gondolt. A gyermek, amely egy fehér lap, és nyitott, befogadó. Mások szerint arra utalt, hogy a gyermekek feltétel nélkül szeretnek, és ilyenné kell válnia a felnőttnek is.

Azt gondolom: nem, a gyermek nem ártatlan és nem fehér lap. Jól körvonalazódó személyiségjegyekkel, akarattal rendelkezik már a születése pillanatától, csak korlátozottak a lehetőségei arra, hogy ezeket kifejezze, érvényre juttassa. És nem, egy kisgyerek nem szeret feltétel nélkül, hanem egyszerűen függési viszonyban él. Ösztönösen ragaszkodik az őt tápláló, neki biztonságot nyújtó anyához, ahogy szinte minden utód az állatvilágban, ahol ugyanilyen függési viszony áll fenn. Pont fordítva, az anya vagy apa gyermeke iránti szeretete nevezhető feltétel nélkülinek.

Ráadásul van ebben az idézetben egy második mondat, ami a kulcs a jézusi gondolatok megértéséhez: aki nem úgy kapcsolódik Isten országához, mint egy kisgyermek, nem megy be oda. Mit jelenthet ez, mihez kapcsolódik minden kisgyermek automatikusan, amihez egy felnőtt már nem?

Az emberi lét egy elkülönült állapot, amikor egyéni testekben megélt érzésekkel, saját elmékben megfogalmazott gondolatokkal létezünk. Kommunikációval, érintésekkel, közös cselekvéssel keressük az utat az istenihez. Isten országához. Ami nem más, mint ahol minden gondolat és érzés összeér, közössé és határtalanná válik. Itt nem lehet már olyan kijelentést tenni, hogy ez az én gondolatom, az a te érzésed.

Az isteni nem tőlünk független, hanem általunk létezik. Minden által, ami információt hordoz valamilyen formában ebben az univerzumban. Ezt nevezte Jézus Isten országának, mi úgy hívjuk: Közös Ég, kerülendő az áthallást bármelyik vallás, ideológia, vagy akár a pszichológia fogalmaival. Ebből a perspektívából szemlélve: isten = a határtalan kommunikáció és összekapcsolódás. Isten országa = a tér, amelyben ez meg tud valósulni.

A kisgyermekek sajátossága tehát, hogy még nagyon erősen kötődnek az Élet kollektív rendszereihez, az istenihez. Ezért mozognak sokkal szabadabban a fantázia világában, minden fizikai tárgyat saját jelentéstartalommal ruháznak fel. Nincs még erősen beszűkült valóságképük, nem is tudják értelmezni a valóság vagy igazság fogalmát. És ezzel jóval közelebb állnak a valóság teljességéhez, mint egy átlagos felnőtt. Mert nincs olyan, hogy az érzékelőtől független valóság, nincs abszolút igazság. A kollektív, isteni rendszerek általunk, velünk kölcsönhatásban folyamatosan változnak. És ezáltal az anyag, az érzékszerveinkkel érzékelhető valóság is. 

Az univerzum pillérei

Az individuális létezés lényege az érzékelés, a kollektív, az isteni létezésé pedig a kommunikáció általi összekapcsolódás. A kettő együtt alkotja az univerzális élet két alappillérét.

Az emberi létezés káoszának egyik kiváltó oka, hogy újra és újra egyes érzékelési irányokat kitüntetünk és a többi fölé állítunk. “Én jól látom, nekem van igazam.” “Ő jól látja, őt kell követni.” Az individuális érzékelés egocentrikussága akadályoz meg bennünket abban, hogy a határtalan isteni összekapcsolódás irányába haladjunk. Mert mindenki “jól” látja, aki képes megmaradni a saját érzékelési perspektívájánál. A feladat az, hogy az egyéni érzékeléseket képesek legyünk egymáshoz kapcsolni, közös mederbe terelni. A létezésed értelme, hogy az egyedi, az egész univerzumban csak rád jellemző gondolat- és érzelemvilággal gazdagítsd az Életet, annak minden szintjén. Ehhez semmit sem kell tenned, semilyenné nem kell válnod, csak önmagaddá. Leküzdeni a félelmeket, átalakítani a traumákat. És közben tudatosítani, hogy része vagy isteni egésznek, a kollektív gondolat- és érzelemvilágnak. Felelősséggel tartozol érte, mindenért, ami létezik, hiszen az élet forrása vagy.

Nem, ez még nem a megvilágosodás, ez csak egy utat mutató világítótorony. A neheze hátravan, azt az utat végig is kell járni. Az elmét türelmesen vezetni, tanítani, hogy ne féljen az új megtapasztalásoktól. Amik nem is annyira újak, inkább elfeledettek, háttérbe szorítottak…

Köszönjük, ha megosztod.