viola
Izgatottan suhannak be kicsik és nagyok a hófehéren csillogó terembe. Felkapnak egy párnát, és egy hatalmas kört képezve ülnek le terem padlójára. Több százan lehetnek. A csendet csak időnként töri meg egy-egy halk mondat vagy visszafojtott kuncogás.
A körben ülők közül feláll egy idős, fehér szakállas. Mindenki elhallgat, minden tekintet rá szegeződik.
– A mai feladatunk… hogy megálmodjuk… az új Társunkat – mondja lassan és tagoltan.
A csendet zajos suttogás és vidám kacagás váltja fel. Mindenki a napnak ezt a részét szereti a legjobban.
– Akkor kezdjük is el – tárja szét a karjait a fehér szakállas, és visszaül a körbe a többiek közé.
Lassan megint visszatér a csend a terembe. Mindenki behúnyja a szemét. Néhányan szavakat mormolnak. Időnként elhangzik közöttük a Társ neve is.
Egy apró alak ugrik fel a körből, szalad a kör közepe felé. Megáll, majd karjaival íveket fest a levegőbe, közben jobbra-balra hajol, mintha egy ősi táncot lejtene. Mozdulatai egyre gyorsabbak, szinte követhetetlenek. Alakja körül fehér ködszerű anyag képződik, ami egyre sűrűbbé válik. A táncmozdulatok és a fehér lepel lassan egybeolvad, nem látni a határokat. Végül csak az ide-oda forgó, gomolygó köd marad…
Feszült csend telepszik a teremre. A ködben lassan egy nagy, barna szempár körvonalai rajzolódnak ki. Egyre határozottabban, mintha egy láthatatlan kéz festené őket a ködbe.
A körből többen felugranak a helyükről, tapsolnak, örvendeznek. Nagyon jó, gyönyörű lett – ehhez hasonló felkiáltások töltik be a teret.
Egy női alak lép ki a körből. Lassú, kecses mozdulatokkal közelít a kör közepén gomolygó fehérséghez, benne a barna szempárral. Léptei mint egy balerináé.
Minden mozdulatát egy hang kíséri. Mintha egy láthatatlan orgonán játszana, amelynek billentyűi mindenhol ott vannak, ahová mozdul. A hangok lassan összeállnak egy zenei szimfóniává. Dallamai néha lágyan hullámoznak, néha vadul kalimpálnak. A körben ülők közül többen dúdolni, énekelni kezdenek. Senki sem irányít, senki sem vezényel. Csukott szemekkel figyelnek egymásra, míg minden hang a helyére nem kerül. Zeng a terem a mennyei kórus énekétől. Sokan a könnyeiket törölgetik. A kör közepén a fehér ködben szivárványszínű csíkok jelennek meg. Föl-le hullámoznak, táncolnak a kórus énekére. Végül megállapodnak a barna szempár alatt.
– Ilyen gyönyörű szivárvány ajkakat még sosem énekeltünk – mondja boldogan egy gyerekszerű alak. Mindenki megcsodálja a lassan formát öltő arcot és egyetértően bólogatnak.
Többen is kilépnek a körből és középre mennek. Kézen fogják egymást és lassú körtáncot kezdenek járni a formálódó álomtest körül. Szemeiket becsukják, fejüket lehajtják, minden figyelmükkel a feladatukra koncentrálnak. A fehér köd egyre nagyobb lesz és lassan őket is beborítja. A körtánc minden lépése nyomán újabb és újabb részletek rajzolódnak ki a magas, törékeny női testből.
Megint a fehér szakállú idős alak áll fel. Megfontoltan, mérlegelő tekintettel jár körbe-körbe.
– Tudjátok, hogy most jön a munkánk legfelelősségteljesebb része. El kell döntenünk, milyen emlékei legyenek rólunk a Társunknak. Ezeket mélyen el kell benne rejtenünk, hogy ne befolyásolják őt a mindennapjaiban, de mégis segítsék őt, ha szüksége van ránk. Fogjátok meg egymás kezét, és adjatok neki álmokat.
A teremnek lassan eltűnnek a falai és sötétség borul a teremre. A sötétségben csillagok villannak fel az égen, fák nőnek a terem falai helyén. A fák között egy őz ugrál, madárcsicsergést hallani. Valahol a távolban egy vadul csobogó patak szeli át az erdőt.
Egy idős nő áll fel a körből. Megköszörüli a torkát és énekelni kezd. Erdőkről, virágokról, állatokról, folyókról, tengerekről. Minden versszak végén a körben ülő társai is becsatlakoznak és hangosan éneklik: Álmodd meg a természet békéjét.
Aztán újra csend lesz. Eltűnik a csillagos ég, az erdő, ismét a fehér falak veszik körbe az ülőket.
A kör közepén gomolygó köd teteje egyre gyorsabban forog, kinyílik, mint egy fehér rózsa. A Közös Égből vakító fénysugár érkezik. A tölcsérszerűvé nyílt fehér rózsán keresztül birtokba veszi a gomolygó köd közepén formát öltött törékeny lányt, a nagy barna szemekkel és szivárvány ivű ajkaival.
– Egy angyal jött közénk, láttad a mosolyát? – suttogja az egyik alak a szomszédja fülébe.
Az égi fény lassan betölti Viola álomtestét. A nagy barna szemek életre kelnek, a szivárvány ívű ajkak mosolyra húzódnak. Felemeli egyik karját és nevetve integet. A körben ülők mind felpattannak és heves integetésbe kezdenek.
– Szeretünk, gyönyörű vagy – kiáltják oda többen is.
– Úgy odamennék és megölelném – mondja egy idősebb nő.
– Tudod, hogy most nem lehet – válaszolja mosolyogva a szomszédja, miközben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a Társról.
A fehér szakállú idős férfi felemeli a kezét és csendre inti a többieket. Viola felé fordul.
– Egy vagy közülünk. Benned élünk, és te bennünk élsz. Sosem vagy egyedül, szerelmünk minden utadon elkísér. Az út végén pedig várunk vissza, hogy meghallgassuk kalandjaidat és minden újat, amit tanultál számunkra.
A fehér ködben megjelenik egy nő és egy férfi képe. Összefonódva szerelmeskednek. a Társ feléjük fordul és tudja: elérkezett az idő. Még egyszer a kör felé fordul és széles mosollyal integet. Majd egy vakítő fényű robbanás, pár pillanatig semmit sem látni.
A fehér köd lassan eloszlik. Előbukkannak az alakok körvonalai, akik álomtáncukkal formát adtak a Társnak. Egymás vállára borulva sírnak, zokognak. Talán az örömtől, talán a szomorúságtól, mert egy időre elment tőlük az új társuk…

Köszönjük, ha megosztod.